„Ha hisztiztem a párom betakart és megsimogatott.”

NATALIA OREIRO

„BIZTONSÁGBAN VAGYOK, ENNÉL TÖBBET NŐ NEM KAPHAT A FÉRJÉTŐL”

A Vad Angyal korábban maga volt a vidámság. Ki gondolta volna, hogy bánat és sírás határozta meg az életét azóta, hogy nem láttuk?

Emlékeznek még? Pár évvel ezelőtt jószerével Nataliával feküdtünk, vele keltünk. Ő volt a Vad Angyal, a televíziós szappanopera kedvence, minden újság címlapjáról ő mosolygott, és mindenki azt hitte, hogy boldog fiatal lány. Pedig akik ismerik az azóta eltelt évek történetét, sok szenvedésről tudnának beszámolni. a pontos részleteket azonban csak a férje tudja, Ricardo Mollo, de az ő száját nem hagyta el egyetlen panaszos szó sem. Hogy mi is történt valójában, azt is csak most meséli el, miután túlvannak a megpróbáltatásokon.

„Az esküvőnk előtt csak az tűnt fel, hogy gyakran szomorú - meséli Ricardo. – Hangulatváltozásai voltak Nataliának, amelyeket senki nem tudott mire vélni. Előfordult, hogy vacsora közben felállt és otthagyott, vagy egyik pillanatról a másikra elsírta magát.

A barátaim azt mondták, hisztérika, hagyjam el. Ám én azt gondoltam, azért szomorú, mert nem vettem még feleségül, s bántja, hogy nem vállalom őt, mint hitvesemet. Bevallom, ez is motivált, amikor megkértem a kezét.”- meséli a férfi. Az újságokban közben olyan cikkek jelentek meg, hogy Natalia szíve még mindig Pablo Echarriért dobog, és csak azért menekült ebbe a házasságba, hogy elfelejtse régi barátját. De Ricardo nem törődött a pletykával, és 2001 szilveszterén feleségül is vette.

Lakva ismerik meg egymást az emberek – tarja a mondás, és az ő esetükben valóban igaznak bizonyult. Ricardo számára csak az összeköltözés után vált egyértelművé, milyen súlyos a helyzet.

„Továbbra is, egyik pillanatról a másikra elsírta magát, anélkül, hogy bármit elkövettem volna. Időnként nekem támadt, hogy csak kihasználom őt, nevetségessé teszem az emberek előtt. Segíteni szerettem volna, de fogalmam se volt, hogyan. Amikor megkérdeztem, mi a baj, csak annyit válaszolt: >>Ne haragudj rám, kérlek!<< Szörnyű volt látni, hogy a szemem előtt megy tönkre, akit a legjobban szeretek” – emlékezik vissza Ricardo.

Valóban nagyon rossz lelkiállapotban volt Natalia és a sajtó mindezt továbbra is a régi szerető elvesztésével magyarázta.

„Pablo nem pusztán megcsalt, hanem elárult – zokogta egy alkalommal Natalia. – vakon hittem a szerelmében, gyereket szerettem volna, de ő hazudott, majd elhagyott.” Talán nem véletelen, hogy ilyen élmények után nem tudott megbízni senkiben, még abban az emberben sem, aki pedig minden áldozatra kész volt érte.

A Nataliánál 20 évvel idősebb Ricardo Mollo kellett ahhoz, hogy ne riadjon fel többé éjjelente, hogy visszaszerezze a férfiakba vetett hitét, és végre magára találjon. a férfi ugyanis mindvégig kitartott mellette. Órákon át hallgatta az indokolatlan panaszáradatot, vigasztalta a zokogó nőt, ahelyett hogy az asztalra csapott volna. Pedig titokban sejtette, hogy valóban egy másik férfiért hullanak a forró könnyek. „Ricardonak köszönhetem, hogy kihevertem a szakítást, és rendbejött az életem. Nagyon hálás vagyok a férjemnek – beszélt a napokban csillogó szemmel a színésznő egy argentín televíziós műsorban. – Mindent elviselt mellettem. ha hisztiztem, betakart és megsimogatott. Sose veszítette el a türelmét. Az esküvőnk után agyvérzést kapott az édesapám. Ricardo magától mondta, hogy indulunk Montevideoba, a korházba. Egész éjjel vezetett, én elaludtam, ő takargatott, gondoskodott rólam. Biztonságban érzem magam mellette, és ennél többet egy nő nem kaphat a férjétől” – nyilatkozta Natalia. Férje akkor is ott volt, amikor a színésznő édesapja, Carlos Alberto a kórházi ágyon a kómából magához tért. A súlyos beteg férfi beszélni nem tudott, de az arcán legördülő könnycsepp elárulta, hogy megbocsátott a lányának, akivel éveken át nem beszélt, amiért 17 évesen elhagyta a szülői házat.

Ricardo, aki akár az apja lehetne Nataliának, egy pillantra sem hagyta magára a lányt. „nemrégen látogatóba mentünk apósomékhoz. Az úton Natalia végig csivitelt, énekelt, néha, csak úgy, egy puszit nyomott az arcomra. Nem is emlékezett arra a nőre, akivel először mentem Montevideoba. Az út végén, amikor ő nem látott, csöndben sóhajtottam egyet, és tudtam: minden rendben van. Megérte!” – meséli Ricardo ma már széles mosollyal az arcán.